01.27.10
Select adventure!
Vasárnap este óta ez az utolsó mentésem a Tomb Raider 3-ban. Befejeztem Nevadát, és mennék tovább… Londonba. Mely elhatározásomat save file-ban manifesztálódó tett azóta sem követte. Oké, hétfőn nem játszottam. Viszont tegnap egész este, azaz közel három órát nyomtam a Thames Wharf elejét. Ez alatt annyi történt, hogy másfél óra keresgélés után a végigjátszáshoz fordulva nagy nehezen megtaláltam az első titkos helyet. (Megjegyzem: kinek jutna eszébe beugrani a tető MÖGÉ, ahol csupán szögesdrótot látni?? Oké, leérkezésünk után rögtön találunk egy mentőkristályt és sörétes lőszert. Ez persze még nem volt elég a Core-nak, be kellett rakni azt a rohadt darut, hagy törje ki a nyakát a gamer a sok halálugrás közben legalább tizenötször, mire ráébred, hogy tonképpen’ nem is a darun van a titkos hely…) DE! Onnan még nem jöttem ki. Illetve átkutattam a kezdő nagy udvart, felszedtem mindent. Viszont nem akartam menteni, mert hogy a pálya elején járok, meg hát meg kéne találni az első secretet…
Szóval, az eddigi pályák se voltak piskóták a nehézségi szintet tekintve, de a tegnap estéről biztosan állíthatom, hogy vitte a pálmát. Az agyam ilyenkor már a fülemen folyik ki, komolyan mondom. A legnehezebb az egész játékban a mentőkristályos rendszer. Ez főleg azt érinti igen hátrányosan, akinek - hozzám hasonlóan - korábbi, PC-s korszakában lehetősége volt minden második lépése után menteni. Nos, itt ilyen NINCS!!! A legorbitálisabb, legbotrányosabb, agyba-főbe, orrba-szájba történő szivattatásaim akkor szoktak megtörténni, amikor hosszabb, mentés nélküli, ismeretlen helyen történő előrehaladásom során hirtelen a fejemre esik egy rohadt kőgolyó a semmiből, amit tényleg nem lehetett előre látni. De már kezdem megszokni, hogy sokszor uszkve tizenötször meg kell csinálni egy adott részt, mentőkristály híján.
Az igazán csodálatos az új éra részeihez képest az, hogy borzasztó precízen ki kell centizni az ugrásaidat, a fordulásokat. No meg hogy sokszor nem lehet rögtön látni, merre kéne továbbhaladni. Semmi automatikus kapaszkodás, semmi, a továbbhaladást segítő fehér színnel jelzett párkány, semmi utolsó esélyes peremelkapás a zuhanás után… Mégis, Lara soha, sehol nem akad bele a tereptárgyakba, a kamera egyszerűen TÖKÉLETESEN teszi a dolgát, a kontroll a kor követelményeihez képest remekül használható. Ricegés alig van, a grafika szintén kiváló. A szavatosság legalább háromszorosa az új részekének (bár ez ugye platformfüggő is, ld. az én szenvedésemet a mentőkristályok miatt.) Mindezt a TR3-ról írom, ami pedig soha nem tartozott a kedvenceim közé a klasszikus szériában…
Úgyhogy nem is a Metal Gear Solid 4 volt az igazán nagy fa, amibe belevágtam a fejszémet az utóbbi időben, hanem a TOMB RAIDER 3. Na de semmi gond, mert az utánozhatatlan hangulat és a klasszikusan nehéz, kihívásokkal teli játékmenet mindenért kárpótol, szóval nagyon élvezetes a game még így is. PS3-on ráadásul még élsimítás is ráküldhető a cuccra, továbbá nem kell tartanom a save file-ok megsérülésétől, ami többször is előfordult PS2-n a piros, fröccsöntött PS1-es memóriakártyámmal. (Különben többek között a TR4-ben korlátlan mentés van PS-en is, tavaly nyáron játszottam vele, csak aztán a háromnegyed részénél abba kellett hagynom, mert… megsérültek a mentéseim.) Anno 9 hónapig tartott a TR3 PC-n (LOL, amúgy ennek az volt az oka, hogy magamtól akartam megtalálni az összes secretet… nos, maradjunk annyiban, hogy most negyed ennyi időm se lenne egy játékra), reméljük, most február első felére végzek vele. 
Kiváltképp, ha folytatódik ez a remek időszak, hogy karácsony óta nincs tesztelnivalóm; M szemmel láthatólag szabadságra küldött, ami nem baj, mert pihenek egy kicsit. Meg TR-ezek. 
A soron következő a Chronicles lesz, amint be tudom ütemezni.
