Első fejezet.

1. Kairó, 2000 február 21.

A fehérre meszelt oszlopokon lassan kúsztak a fényfoltok felfelé. A szoba szálkás hajópadlóján egy macska nyújtózott, lusta mozdulattal megvakarta a hátsó lábával a fültövét. Aztán felpúpozta a hátát, a mancsával megtisztogatta a pofáját és a füleit. Kisétált a kicsi erkélyre és mélázó pofával kukucskált a városra a két oszlop között. Aztán visszasétált a szobába, felugrott a moszkitóhálóval letakart ágyra és puha mozdulatokkal végigsétált a pokrócon. Próbaképpen halkan nyivákolt és nagy sárga szemeket meresztett az alvóra.
A férfi lassan ébredt fel, lehessegette a macskát az ágyról, kilépett a moszkitóháló mögül, és a zsalukat szélesre tárva beengedte a napfényt a szobába. Megfordult, lehajolt és megsimogatta a halkan nyivákoló cicát. Az asztalhoz lépett és a 20-as évek hangulatát idéző telefonon leszólt a háziasszonynak, reggeliért. Aztán az asztalhoz lépett és mégegyszer átfutotta a tegnap megkapott ásatási engedélyt. Az egyiptomi belügyminisztérium cirkalmas fejléce alatt rövid és elég kétértelmű szöveg adott részletes engedélyt az ásatásra. Felhorkant. Persze, hogy részletes, hiszen a szöveg a Kairói Nemzeti Múzeum középbirodalom kutató szakemberét jelölte ki mellé vezetőül, és tanítványként. Mormogott, ez a fickó folyamatosan szimatolni fog, és biztos listát fog írni a feltárt tárgyakról. Már hogy valódi listát. Ez pedig se Bruce Dalton, se a British Museum nem szeretné. Az egyiptomi hatóságok nehezen engedik ki az országból a műtárgyakat, a hírneves múzeum pedig sokat vár ettől a sírtól. Teljes két hónapos kiállítást szeretnének, Bruce pedig a megfelelő jutalmát, illetve tiszteletdíját. Már ki is nézett egy nyaralót a francia riviérán.
Egész eddig minden jól alakult, a New York Archeology Institute is pályázott a sír feltárására, hiszen a jó öreg British-sel együtt folytatták az előzetes kutatásokat. Aztán néhány anyagi problémán összekülönböztek és az Institute kiszállt. Mégis, Dalton jól tudta, hogy amibe belefogott a NYAI azt nem adják fel maradéktalanul. Számolni kellett mindvégig azzal, hogy igyekszenek majd keresztbetenni a feltárásnak. Bruce Dalton a tegnap megkapott ásatási engedély átvétele után úgy vélte, h az egyiptomi szakértő nyakába lőcsölése is az Archeology Institute műve volt.
Dalton is régebben az Institutnál kezdte. Miután kikerült az egyetemről a fiatalsága miatt nem tudott bekerülni a British Museum-hoz. Az Institute tárt karokkal várta. Tizenkét évig dolgozott New Yorkban, az intézetet elég viharos körülmények közt hagyta el. Viszonya az egyik kolléganőjével vetett véget az ottani pályafutásának. A botrány miatt távozó Dalton pár évig visszavonultan élt, aztán a British Museum kereste meg, hogy felügyeljen, később vezessen két indiai ásatást. A jól végzett munka meggyőzte a nagyhírű intézmény vezetését, hogy a már 36 éves Dalton kell nekik.
Dalton azóta kényelmesen él London melletti kis házában, publikál, három ásatást vezetett, egyet egyenesen a Tűzföldön, minden oka meglehet arra, hogy elégedettnek érezze magát.
A háziasszony, akinél bérelte a ház emeltét, jelentette, hogy kész a reggeli. Dalton köpenyt vett magára és átsétált a lakás másik szobájába. Ott már meg volt terítve, az asztalon kávé, tea, és kenyér. Élesztő nélküli, lepénykenyér... Vaj, miegymás. Dalton leült, a kávéscsészének támasztotta a tegnapelőtti napilapot, mára ért ide Londonból. Mikor kiolvasta, áttért a levélcsomóra. Félretolta a tányért és a kávét szürcsölgetve szortírozta a leveleket. Utasítások a múzeumtól, egy levél az anyjától, és egy ismeretlen, nyomtatott levél. Ezt tartogatta utoljára.

"Dalton!

Rég láttuk egymást, hallom, hogy Kairóban vársz az ásatási engedélyre. Én éppen átutazóban vagyok itt két napig. Gondoltam találkozhatnánk. Ha van kedved, akkor este kilenckor találkozhatunk a Hotel Kheopsz bárjában. Biztos ismered.

Várlak,

Ann

Kairó, 2000 február 20"

Dalton letette a levelet. Két éve nem látta Annt, akkor szakítottak. Persze olvasta a publikációit, sőt, látta fényképeit a National Geographic két cikkében is, de többet nem tudott felőle. Ann volt az a nő, aki miatt ott kellett hagyja az Institute-ot. Vajon miért akarja most felfrissíteni az ismeretséget? Nos, gondolta Dalton, végülis miért ne találkozhatna az egykori barátnőjével, lesz egy kellemes estéje, aztán úgyis csak poros szarkofágok és randa arabok közt fog tölteni egy jó hónapot. Jól fog esni a társaság. Speciel ezt a Kheopsz Hotelt nem ismerte, de nem lesz nehéz megtalálnia. Ann ízlését ismerve minimum ötcsillagos szálloda lesz. Megvakarta a dörgölődző macska fül tövét, aztán nekiindult, hogy felöltözzön és a nyakába szedje a várost. Holnaputánra egybe kell rántania a leszerződtetett embereket, hogy indulhasson ásni. Ami azt jelentette, hogy először kell keresni egy bankomatot.

*
- Ann Juliet Anderson. - ismételte meg a nő a telefonban - A-N-D-E-R-S-O-N - Igen, két főre. Rendben, köszönöm. - letette a kagylót, hátra fordult és a kövérkés emberre pillantott, aki a bőrfotelben ült és egy pohár italt lötyögtetett elmélyülten.
- Biztos benne, hogy eljön? - kérdezte
- Teljesen. Ismerem már nem is tudom mióta. Néha azt gondolom kicsit régebb óta is mint egészséges. - tette hozzá keserű mosollyal.
A férfi elmosolyodott, majd kiitta a poharát és felállt.
- Tehát mostantól magára bízhatom az ügyet, Ann?
- Igen. Minden a legnagyobb rendben lesz. A sír feltárására alkalmasabb embert el sem tudok képzelni Brucenál, de a kincs ellopására alkalmasabb embert nem ismerek magamnál, az Institute biztos lehet abban, hogy pár hónapon belül náluk lesz a feltárt sír teljes leletanyaga.
- Akkor hát a mielőbbi viszontlátásra. - indult kifelé a férfi
- Viszlát!
Ann visszament a szobába, ledőlt az ágyra és kimerülten felsóhajtott. Az emberek akiket felbérelt, és akiket hozott elég keménynek tűnnek ahhoz, hogy végrehajtsák a tervet. Ami egyedül belezavar a számításaiba, hogy az egyiptomi hatóságok egy felügyelőt neveztek ki Dalton mellé. Ezzel a zavaró lépéssel nem számolt. Felemelte a földről a laptopot, előkereste a mobiltelefonját az éjjeliszekrényen levő zűrzavarból és egy kicsi kábellel összekötötte a két gépet. Levelet fogalmazott, és az Archeology Institute térképgyűjteményében addig keresgélt, míg sikerült megtalálnia azt a katonai térképet, ami számára fontos volt. Lementette a gépre és elmélyülten nézegette. Összevetette azzal az anyaggal, amit Bruce Dalton küldött az Institutnak, mikor a két múzeum még együtt dolgozott a sír feltárásán.
Egészen megfelelő terepnek látszott. A legközelebbi lakott település 34 kilométerre volt. (Ann mérgesen horkantott, nem szerette ha kilométerben van megadva a távolság.) Kijelölt egy helyet, egy mérföldre az egyetlen úttól, ott lesz az ő táboruk, valahol félúton a falu, és az ásatás közt. Unalmas lesz ott, csak várni és várni.

**

- Bruce Dalton. - válaszolt a pincér kérdésére
- Igen, Uram, a Hölgy már várja Önt. Kérem fáradjon utánam.
Dalton követte a pincért, aki egy boxba kisérte. Ann már tényleg ott üldögélt, elötte pohár, a hamutálban egy csikk, a másik cigit éppen most gyújtotta meg.
- Szia Bruce. - állt gyorsan fel, kifújta a füstöt és puszit adott a férfinek.
- Szia.
- Na gyere ülj már le. Mit iszol?
- Ásványvizet. - fordult a türelmesen háttérbe húzódó pincérhez Dalton.
- Én még egy Cinzanot.
- Igen, mindjárt. - sietett el a pincér
- Még mindig nem iszol? - mosolygott Daltonra Ann
- Nem. - rázta az meg a fejét - Hogyhogy itt vagy? - tért át gyorsan más témára
Ann megvonta a vállát.
- Írtam is, nem? Átutazóban vagyok csak. Holnap indulok tovább a Vörös tengerre.
- Vakáció?
- Igen. - mosolyodott el a nő - Mióta nem találkoztunk (kényesen kerülte a sza-kítás szót, figyelte Dalton) nagyon megszerettem a mélytengeri búvárkodást. Érdekes lenne egyszer egy elsüllyedt hajót felszínre hozni, nem gondolod?
- Nem fordult még meg a fejemben. - Bruce elhallgatott míg a pincér kitöltötte az ásványvizet. - Mostanában ez elég divatos dolog. - mondta - Nemrég olvastam, hogy azt a náci csatahajót is fel akarják kutatni. Mi is a neve? - boszszúsan pattintott az ujjával
- A Maria Dorára gondolsz.
- Igen.
- Nem, Bruce. Én nem ilyen fiatal hajóra gondoltam. Inkább valami igazán régire. Tudod, mint a Nemi tóban elsüllyesztett gálya, vagy mint az a görög hajó amit pár éve hoztak fel, még a bor is benne volt az amforákban. Ezt nevezném én kalandnak!
Bruce elmosolyodott és beleivott a vizébe.
- Örülök, hogy írtál nekem Ann. Kezdem sajnálni, hogy nem történt meg ez már előbb. Mi mindent csináltál még a búvárkodáson kívül?
- Elköltöztem. - mondta a nő, közben elégedetten nyugtázta, hogy úgy tűnik minden jól halad, a kellő hangot ütötte meg.
- Nahát! Eladtad a lakást? És hova költöztél?
- Tudod nagy volt magamnak az a lakás, ketten jól elvoltunk, de egyedül már túl sok üres hely volt benne. Elcseréltem egy kisebbre, a parton. Maradt is még egy kis pénz, azt meg elmulattam. Szóval alapjában véve semmi különös nem történt.
- Láttam a képeidet a Geographicban.
- Ja, igen! Az megtisztelő feladat volt. - nevetett
Hallgattak egy kicsit.
- És Te?
- Hát igazából tavaly óta ezt a mostani ásatást szervezem. Ha az Instituttal kö-zös lett volna akkor Téged szerettelek volna felkérni. Így magamnak kell meg-birkózni vele.
- Szabad kezet kaptál?
- Nem. Mérges is vagyok miatta, valami egyiptomit kapok a nyakamba.
Ann együttérzően bólintott.
- Leltározni fog, mi?
- Gondolom...
- És kivel dolgozol együtt? Williamsszel újra?
- Nem, csak akkor vállaltam, ha egyedül áshatok, Williams egy köcsög, nagyon precíz és érti is a szakmát, de ami a leltárt illeti túlságosan is merev. Tudod Ann, a múltkor megtanultam, hogy nem szabad vele dolgoznom. Becsületes, amolyan igazi angolnak akarja mutatni magát. De hát emlékszel milyen patáliát csapott, mert meg akartam tartani azt az indián halotti maszkot.
- Emlékszem. Sajnálhatom, hogy az Institute szűkmarkú volt, biztos szép lelet lesz ez.
Dalton elvigyorodott.
- Remélem is.
A bár zenekara lassan nekikezdett az első számnak, a parkettra kimerészkedtek az első, a legbátrabb párok.
- Még mindig olyan jól táncolsz? - kérdezte pimaszul a férfi
- Ha felkérnek, igen. - vigyorodott el a nő
- Akkor asszonyom...
- Na! Kisasszony, ugye...
- Elnézést. Kisasszony, szabad lesz?
- Természetesen. - állt fel Ann

Második fejezet.

Kairó, 2000 február 22.

Dalton későn ébredt, a telefon kitartó pittyegésére.
- Hallo, Bruce Dalton.
- Szia! Itt Ann. Aludtál még?
- Igen...
- Sajnálom, csak gondoltam felhívlak mielött elutazom. Egy óra múlva indulok.
Bruce nem tudta hirtelen, hogy mit mondjon. A tegnap esti beszélgetés, ami valami félig nosztalgikus félig kalandos hangulatba sodorta mindkettejüket, aztán meg az ágyba, megzavarta kicsit.
- Utazz jól és érezd jól magad! -nyögte ki végül
- Na hallod, Te aztán tényleg álmos lehetsz. Na mindegy. Aludjál. Majd hívlak, ha megérkeztem. Az ásatáson el tudlak érni?
- Igen. Lesz egy miniantenna. Bármikor elérsz, de majd hívlak én is.
- Rendben. Na aludd ki magad.
- Ann...
- Igen?
- Semmi. Hülyeség. Érezd jól magad.
- Köszi. Vigyázz a múmiákkal.
- Igyekszem.
Bágyadtan tette le a telefont, kávét akart.

*
Ann beült a dzsipbe. Az arab sofőr biccentett, és elindult. Ann felváltva figyelte a tájat és a laptopon követte az útvonalat. Meg volt elégedve a tervével. Minden jól haladt. A szeretkezést ugyan nem gondolta előre, de így talán csak még jobb. Egy nappal előbb tud tábort ütni mint Bruce. Feltérképezi a vidéket. Lépéselőnyben lesz.
Nem tudott volna Bruce-nál jobb kémet beszervezni Bruce táborába. Elsőkézből kapja majd az információkat. Remek!
- Mennyi még ide a táborhely? - kérdezte a sofőrt
- Két óra, három, nem tudni biztosan előre.
- Ébresszen fel ha van valami.
- Igen.
Hátradöntötte az ülést és igyekezett kényelembe helyezkedni. Végülis - gondolta - pont olyan keveset aludt az éjjel, mint Bruce. Elmosolyodott.

**
Bruce Dalton elégedetten nézett végig a sürgő-forgó embereken. Dalton nem szerette, ha túl sok ember veszi körül a munkája során. Tíz munkást vitt. A munkások egyben harcosok is voltak, értettek a puskához és ez pont elég volt Dalton szerint ahhoz, hogy pár sivatagi rablóval elbánjanak. Egy teherautó, és öt dzsip, ebből állt a konvoj. Az emberek éppen a felszerelést pakolták fel. Dalton felemelte a lábánál bóklászó macskát, berakta az utazókosarába. Mikor elhelyezte a macskát a dzsipben és megfordult, már ott állt mögötte a munkások vezetője, az egyetlen fehér rajta kívül a csapatban.
- Úgy tűnik Uram, hogy minden rendben lesz. Holnap reggel a megbeszélt időben indulni tudunk.
- Az én kocsim kész?
- Igen. - a férfi egy elkoszosodott lapról felolvasta, hogy mi mindent pakoltak be
- Remek. Hajnalban találkozunk. Most elviszem a kocsit.
- Akkor holnap. - adott kezet a férfi, majd megfordult és visszatért a csomago-lás utolsó

Harmadik fejezet.

Királyok Völgye, 2000. február 23.

Dalton végigjárt a sátrak közt. A konyha felől finom illatok szálltak felé. A tábor köré most húzták fel az elektromos kerítést. Dalton kinyitotta a munkasátrát, és a földön álló ládák halmára pillantott. Sóhajtott és nekilátott kipakolni.
Felbontotta a nagy faládákat. Először a fémasztalt állította fel, aztán a hoszszabbítókat rendezte el. Kipakolta a térképeket, a könyvállványt, rá az atlaszokat, mappákat, könyveket és a még üres ásatási naplót. Végül előszedte a műszereit és a laptopját. Ez volt a legutolsó befektetése. Talán fél éve vehette, és még mindig kicsit idegen volt neki a szerkezet, Belátta, hogy sokkal gyorsabb vele a munka - ezért szánta rá magát, hogy megvegye -, de megszeretni nem tudta. Ebben különbözött Ann-től. A lány minden technikai újítást örömmel üdvözölt. Bruce-t Ann mindig egy régi könyv egyik hősére emlékeztette. A három ember kerékpáron című könyvben Harris-szel hosszan veszekednek a barátai, hogy minden újítást elsőnek próbál ki, és ez a gázzal működő kerékpárlámpa esetében fájdalmasnak bizonyult.
Mindenesetre Bruce beüzemelte a laptopot, amihez egy mikroszkóp csatlakozott. Előkereste az egeret, kifújta belőle a port, és elhelyezte az utolsó vacsorát ábrázoló egérpadon.
Leült az összehajtható székre, és hátradőlve elégedetten körülnézett. Nagyjából két - három hónap, amit valóban itt kell töltenie. Igaz, hogy a feltárás legnehezebb része, általában az első két-három hét, amikor fel kell tárni, néha még meg is kell keresni a kamrát. Szerencsére Dalton egy fél éve már megtalálta a kamra bejáratát, most már csak fel kell törni. Elmosolyodott, ha pedig benn van, már csak ki kell válogatni az értékesebbjét.
- Uram, - lépett be a sátorba a tábor vezetője - megérkezett az kirendelt muzeológus.
- Remek. - vicsorodott el Dalton - Mi a véleménye róla?
A férfi behúzta a sátor ajtaját és leült a felkínált helyre. Már két ásatást segített levezetni Dalton-nak.
- Őszintén Uram elég kis precíz mitugrásznak tűnik. Elég kellemetlenséget tud majd kavarni, ha akar.
- A fenébe, Dan. Pont ettől féltem, nehéz lesz így lenyúlni a felhozott tárgyakat.
- Nem félek ettől Uram. Az az érzésem, hogy könnyen megvesztegethető alak. A megfelelő pillanatban el kell kapni. De most azt ajánlanám, hogy menjen fogadni Uram, mert már azért küldött, hogy szóljak Önnek.
- Megyek. - sóhajtott Dalton, és felállt a székből.

*
A terepjáró kegyetlenül rázott. Juszuf Karehim néha fájdalmas pillantást vetett Daltonra. Nehéz embernek tűnik, gondolta. Ő maga nem szerette a nehézségeket, elkényelmesedett ember volt, a munkáját alaposan, módszeresen látta el, aztán otthagyott csapot-papot maga mögött. Nem is örült, mikor őt küldték ki az új sír feltárásának felügyeletére. Mindegy, minél előbb végez annál jobb. És azért kalandnak se utolsó, vallotta be magának. Kicsit kidüllesztette a mellét, elvégre csak egy barna csinibaba, néhány gyolcsba csavart ős és máris olyan, mint az a nyálas Brad Pitt, csak éppen sokkal jobb. Szinte barátságos mosoly kíséretében fordult újra az angol-hoz.
- Nős?
- Nem. - Dalton kicsit meglepve nézett rá vissza - És Ön?
- Már nem. Tavaly váltam el. De van egy kisfiam, tizenegy éves, ha nincs ellene kifogása egyik nap megmutatnám neki a feltárást. Nagyon érdeklik az ilyesmik.
Dalton a muzeológusra pillantott. Ha most barátságos vele, akkor később könnyebben tudja majd kezelni az ipsét. Másrészt, nem baj, ha itt van a kezeügyében az a kis patkány, egy aggódó apa sokmindenre képes.
- Szeretem az élénk szellemű, értelmes gyerekeket. - hazudta Dalton - Ha úgy gondolja, hozza ki az ásatás idejére, biztos sokat tanulhatna belőle.
- Köszönöm, Uram. Ez nagy könnyebbség lenne, szegény anyám felügyel rá.
- Ugyanmár.
- Mikor kíván nekilátni a munkáknak?
- Mihelyt lehet. Az emberek elvileg már ma este kijelölik a munkaterületet, holnap pedig elkezdenek ásni. Mindjárt meg is érkezünk. - Dalton leállította a kocsit és kiszállt.
Egy magasabb dombon voltak, előttük vörösarany sziklák, és talán egy kilométerre egy sziklafal. Karehim is kiszállt, a vigasztalan tájat nézte.
- Ott a szikla lábánál van feltételezésem szerint az egyik bejárat. - mutatott Dalton előre, azon a részen emberek mozogtak, éppen egy sátrat, inkább pavilont húztak fel.
- Lehet, hogy ostoba vagyok, de nem értem, hogy miért ilyen messze táborozik az ásatástól.
- A dombok és a sziklafal árnyékolnak. - magyarázta Dalton - szükségünk van arra, hogy a tábor megfelelő összeköttetésben maradjon a külvilággal. A mi antennánk nem működne ebben a szurdokban.
- Értem. De nem fél attól, hogy esetleg kirabolják éjszaka a feltárást? Lesz itt őrség?
- Ne aggódjon Mr. Karehim, megnyugtathatja a múzeumot, hogy semmi nem fog innen elveszni. - Dalton elmosolyodott. - Természetesen rendszeres őrség lesz itt.
Karehim egy szót sem szólt, csak visszaült a kocsiba.
- Akkor most nézzünk rá az embereinkre, rendben? - ült be mellé Dalton
- Jó. - Karehim bekötötte magát, és felkészült, hogy újra végigélvezze Dalton dzsipvezetési stílusát.

Negyedik fejezet.

Királyok völgye, 2000. február 23.

Ann lustán nyújtózva lépett ki a sátrából. A nap már fenn volt a fakó kék égen, vígan sütött lefelé. Ann körbenézett a táborban, az emberei üldögéltek, kártyáztak, vagy a reggelijüket fejezték éppen be. A lány is elindult a konyha felé. Felmarkolta a reggelijét és leült falatozni az egyik beszélgető csoporthoz.
- Jó reggelt. - köszöntötte őket
A kölcsönös köszönés után az aznapi tennivalók megbeszélésére került a sor. Ann lendületesen magyarázott.
- Most még nincs sok dolog. A feltárást ma kezdik meg. Ketten kimennek és a megfigyelőpontról szemmeltartják az eseményeket. Aztán el kell menni élelmiszerért. De ne a faluba menjetek, nehogy feltűnjön a másik tábornak, hogy itt vagyunk. Menjetek valami nagyobb helyig, a benzin nem számít. - bekapott egy gerezd narancsot és kidudorodó szájjal folytatta - A többiek egyenlőre azt csinálnak amit akarnak. Nem tudjátok hányadika van? Tönkrement az órám.
- Huszonhárom. - felelte az egyik ember - Milyen óra?
- Ez az csatolta le Ann, egy sima, régi óra. Nagyon régen kaptam, de ez a ho-mok megárthatott neki. Eddig nem volt semmi bajom vele.
- Én estére rendbe tudom tenni.
- Köszönöm. - mosolygott rá Ann - Már nagyon a szívemhez nőtt.
Kicsit elgondolkozott.
- Huszonhárom, lassan itt az újév.
- Az újév? - néztek rá kérdőn
- Igen. Tudjátok régen az újév nem januárban kezdődött, hanem a tavasszal. Általában valamilyen rendszeres természeti eseményhez kötötték az év megújulását. Újhold, ilyesmi. Nos lassan itt az első tavaszi holdtölte, még öt nap. - Ann megtörölte a narancstól ragacsos kezét a sortjában, aztán felállt, leporolta magát és biccentett a többieknek. - Na jó. Tehát akkor a táborvezető majd kiosztja, hogy ki mit csinál. Még nincs semmi dolgotok jóformán, pihenjetek, mert aztán nagyon kemény feladat vár rátok.
Ann intett és visszasétált a sátrába. Leült az ágyára és felhívta Daltont.

*
- Igen, még a táborban vagyok. - Dalton telefonálás közben integetett az embereknek, hogy induljanak, mindjárt megy ő is. - Nem, talán nem is olyan szönyű ez az arab, mint gondoltam. Tessék, nem hallom?! Ja. Valami Karehim, vagy mi...
Lassan a dzsiphez sétált és beült.
- Ma szeretnék már pár métert megtenni a bevezető folyosón, igen. Gondolom a szokásos, Csapdák? Nem, nem hiszem. Ez valami pap lehetett, nem valószínű, hogy csapdák lennének. Jó vigyázni fogok. Igen, hát persze, hogy hiányzol... Jó. Akkor menjél. Szia. Igen. Szia.
Dalton zsebre vágta a készüléket, és indított. Végre belevághat az ásatásba. Ez remek, érezte, ahogy az izgalomtól szinte bizsergett a teste. Vajon milyen lesz belül a sír. Mennyire volt fontos ez a pap.
- Reméljük minél inkább, minél inkább... - morogta maga elé, kinyitotta a macskakosár tetejét és engedte, hogy az állat kimásszon az ülésre.
- Látod, ez az a hely - magyarázott neki Dalton - ahol az őseidet mint vadászo-kat tartották, mint mi ma a kutyákat. Nézz hát jól körül!
**
Az emberek gyorsan ásták ki a sziklát elzáró homokréteget. Karehim figyelte, ahogy Dalton aggodalmasan irányítgatja őket. Már két órája csak ez megy, ásnak és ásnak. Karehim megfordult, bement a sátor mélyére, ahol a hűs fekete árnyék hívogatta. Leült az egyik székre és belemélyedt a könyvébe. Agatha Christie egyik Poirot története volt, és Karehim levolt nyűgözve a kis belga leleményességétől.
Hirtelen kiáltozást hallott, majd az angol hangját, ahogy őt hívogatja. Gyorsan kiment.
- Karehim! Látja ezt? - mutatta Dalton a gödör mélyén rejtőző kőtömböt - Ott a bejárat! - megfordult és az álmélkodó egyiptomit magára hagyva rohant és segített a munkásoknak, hogy a létrát a megfelelő szögben tudják elhelyezni. Ő mászott le először, utána meg a másik fehér. A gödör fenekéről szóltak csak vissza.
- Várjanak még! A fényképezőgépet adják le, meg azt a szürke táskát ami mellette van.
Karehim bánatosan figyelte, ahogy a másik kettő odalenn tisztogatta a sziklát és mindenről fényképeket készített. Talán egy óra múlva már másokat is leengedtek. Karehim is lement, és Daltonnal együtt kijelölték, hogy merre tisztítsák még meg a terepet. Talán másfél méter mély volt a gödör, de úgy számolták, hogy hatalmas területen elhordják a földet és ehhez a munkagépek kellettek. Dalton másnapra halasztotta a föld elmozgatását. Az embereket elküldte a táborba a gépekért.
Karehim elgondolkozva nézte a kijelölt területet. Rengeteg földet akarnak ezek kikotorni. Nem értette miért nem elég egy teherautónyi.
- Mr. Karehim! - Dalton kiáltott felé
- Igen? Segíthetek valamit?
- Visszamenne a táborba, és felhívná a múzeumokat, hogy megtaláltuk a bejáratot?
- Igen, persze.
- Vigye el a terepjárómat. Tessék a kulcsa. Lassan mi is megyünk, csak megvárjuk az embereket.
- Rendben. Sietek.

Dalton hosszan nézett az elporzó dzsip után.
- Mekkora az a helikopter? - kérdezte Dant
- Szerintem elég lesz ekkora hely neki. Jól van. És a kisteherautó készen áll a személyes tárgyak elvitelére?
- Az is megvan. - válaszolta Dan, a port rugdosta - Mit gondol mit tudunk megfújni?
- A sír - nézett Dalton a gödör felé - előreláthatólag gazdag lesz. Legalább a felét itt kell sajnos hagynunk, hogy ne legyen nagy patália. A másik, a gazdagabbik felét le kell szállítani Londonba. - Danre pillantott . Ezt eddig tudtad, nekünk ami maradhat az a korsók és a vázák. Remélem elég lesz belőlük. És lesz köztük talán néhány nemesfém is.
- Jól hangzik. - vélte Dan és köpött egyet - Ha nem lenne ez a rohadt por egész jó meló lenne.

Ötödik fejezet.

Királyok Völgye, 2000 február 24.

Ann leeresztette a távcsövet, visszaadta a társának.
- Ezek aztán jó gyorsan haladnak. - ismerte el
- Minek mozgatják meg vajon azt a sok földet? - nézett a távcsőbe az újra
- Hát ezt nem tudom még. Lehet, hogy valami nagyobb munkagépet, vagy pavi-lont akarnak majd ott tartani.
- Ekkora munkagépet? - hitetlenkedett a férfi
- Elismerem, hogy meglepő... - Ann felállt, leporolta magát - Na jó. Holnap újra kijövök. Szükségük van valamire?
- Víz kéne még.
- Küldök ki. Viszlát! - Ann beült a homokfutóba és elporzott

*
Dalton épp az ásatási napló vezetésével fáradozott, mikor Karehim belépett a sátor-ba.
- Igen? - fordult el az asztaltól
- Ma délután nem leszek itt. Bemegyek az élelembeszerzőkkel a városba, és elhozom a fiamat is akkor.
- Rendben van. Megtenné, hogy hoz egy köteg a/4-es csíkos lapot a városból?
- Természetesen. Még valamit?
- Nem... köszönöm. Viszlát!
Karehim is dünnyögött valami köszönésfélét, majd kifordult a sátorból. A macska fel-rezzent, nyújtózott egyet, majd visszafeküdt és tovább szunyókált. Dalton visszatért a naplóhoz.

**
Dan elégedetten nézte a munkaterületet. Nagyon gyorsan sikerült megcsinálni a heli-kopter-leszállót és a feltárás bejáratát. A tegnap megtalált kőkapu magányosan, mint két nagy álmos szem hunyorgott a napfényre. Sok száz, talán ezer éve nem látta azt teljes fényességében.
- Rendben van. Vigyétek el a gépet, és hívjátok ide Dr. Daltont.
Dalton kb. tíz perc múlva érkezett, körbenézett és helybenhagyólag biccentett.
- Ez így jó lesz. Ha visszatérnek a munkások, megnyitjuk a sírt.
- Karehim? - kérdezte Dan
- A városba ment. Nem várjuk meg.
- Akkor ebben az értelemben fogok intézkedni.
- Remek. - Dalton biccentett és letelepedett egy sziklára a kapu elé. Később készített pár képet a napló számára. Megvizsgálta a kaput, kitalálta, hogy honnan fogják leemelni. Két kőszárny, durva, és elkopott faragvánnyal, oldalt illeszkedik egy kőcsappal. Ott kell megbontani. Ásított egyet és figyelte, ahogy Dan vezetésével jönnek vissza a munkások.

***
A kapu nagy puffanással eldőlt, ahogy a por kicsit szétoszlott a munkások a kötelek segítségével arrébb húzták, aztán leszedték a hevedereket. A sír bejárata feketén tátongott, Dalton elküldte a reflektorokért az embereket.
Egyenletesen emelkedő folyosó, porlepte kövek, egy pici léghuzat. Dalton magában számbavette a helyet, ahogy belépett.
Óvatosan, kérem. - szólt hátra - Csak szépen lassan haladjunk. Ide majd tükrökkel holnap be kell vezetni a fényt. Szeretem, ha természetes fényben láthatom a helysé-geket. Húzzanak be kábelt is, de vigyázzanak, hogy ne sértsenek meg semmit. Egy-előre ezt a bejárati részt fogjuk vizsgálni, de mihamarabb fel kell térképezni az egész kamrát.

**
Dalton egész délután a bevezető folyosót tanulmányozta Dan segítségével. Rengeteg port távolítottak el a falakról, óvatosan, vigyázva, hogy nehogy megsértsék a feliratokat. Már kezdett sötétedni, mire Karehim tűnt fel egy munkással. Dalton mo-sollyal üdvözölte.
- Mr. Karehim! Isten hozta itt bent! - Mit szól ehhez? Nézze azt a falszakaszt...
Karehim megfordult, hogy megnézze az említett darabot. Szépen letisztított falsza-kaszt látott, rajta szinte hihetetlenül élénk színű hieroglif felíratok. Karehim megbűvöl-ten bámulta. Természetesen volt már ásatáson, de ez a fajta izgalom, csodálat min-dig megragadta ilyenkor.
- Ez csodálatos! - kiáltott fel, ámulatában elfelejtette, hogy két társa csak pár szót tud az anyanyelvén, bocsánatkérő arckifejezéssel lefordította angolra.
- Valóban az. - fordult vissza a munkájához Dalton - És ez még csak a kezdet! Sokat várok ettől a lelettől.
- El tudta hozni a kisfiát? - kérdezte Dan
- Igen-igen... - Karehim közelebb lépett, hogy szemügyre vegye, mit csinálnak éppen - A táborban van, összebarátkozott az ön macskájával.
Elmosolyodtak.
- Segíthetek, Mr. Dalton? - kérdezte
- Köszönöm, kint a kocsiban talál ecsetet, meg minden szükséges holmit.
- Rendben, egy pillanat és itt vagyok.

***
A tábor vezetői Dalton sátrában ünnepi vacsorán vettek részt. Karehim kisfia ugyan már korán elaludt, végignyúlt Dalton ágyán, mellette egy kosárban a macska össze-gömbölyödve feküdt, csak akkor nézett méltatlankodva fel, ha valaki hangosabban beszélt, nevetett, vagy éppen tósztot mondott.
- Még nem is mondtam, hogy milyen érdekes felfedezést tettem ma. - mondta Karehim
- Igen? - hajtotta fel a poharát Dan
- Képzeljék nem messze tőlünk valami másik ásatás lehet.
Dalton szemében érdeklődés csillant, Danre pislantott.
- Nem tudok idén ezen a környéken más ásatási engedélyről. - jegyezte meg - Honnan gondolja, hogy valakik itt dolgoznának?
- Meglepődtem én is, - kezdte Karehim - a boltban szóba elegyedtem az egyik eladóval, ő kért meg, hogy ha lehet, akkor rendeljük meg előre az élelmiszert, mert a két tábort nem tudják rendesen ellátni, ha nincs egy listájuk. Itt még nem is figyeltem, fel igazán, csak írtam egy listát neki. Aztán mikor éppen kö-szöntem neki látom, hogy egy másik dzsip áll meg odakinn. Két európai - leg-alábbis nem arab - szállt ki, átmentek a szomszédos üzletekbe. Megnézem a kocsit, szokásos régi típusú rover volt, arab rendszámmal, bérelt autó. Élel-met, vizet, tisztálkodó szereket vettek. Hazafelé láttam, hogy az útról a déli le-ágazásnál rengeteg friss keréknyom van, pedig arra nincs semmi, csak a turis-ta túra út egy része, de most nincs szezon, ilyenkor ritka erre a kocsi.
- Ez érdekes. - tűnődött el Dalton, Danre nézett - Mindegy várjunk. Mi nem nyomozni vagyunk itt, ha valami bajunk lenne velük csak akkor nézzünk rájuk.

****
Lassan éjjel egyre járt, mikor Dan és Dalton beültek a terepjáróba.
- Nem lesz jó. - szállt ki Dalton - hangosak leszünk, gyere, toljuk el a lejtőig.
- Rajta...
Legurultak, majd messzebbre érve beindították a motort és nekivágtak az útnak.
- Tényleg járnak erre. - Kanyarodott be jobbra Dalton - Vedd elő a fegyvereket és ellenőrizd őket. Fene tudja, hogy kik ezek.
- Lassan le is állhatnánk vélte Dan, azok ott mintha valami fények lennének a domb mögött.
- Jó, a gerincen megállunk.
Kiszálltak, alattuk a táborban pár lámpa égett, négy őr sétált fel-alá. Szabályos kato-nás rendben állt minden, mozogtak az emberek.
- Emlékeztet engem egy régi táborra... - tűnődött Dan
- Nem látom, hogy bármit is ásnának... - nézelődött Dalton - Sajnos most töb-bet nem tudunk tenni, vigyázzunk jobban ezentúl.
- Mégiscsak jó valamire ez az arab... - vélte Dan
Dalton bólintott, és visszatért a kocsihoz. Őt is emlékeztette valami a táborban, A gyanúját megtartotta egyelőre magának, de elhatározta, hogy másnap utánanéz a dolognak.

Hatodik fejezet.

Királyok Völgye, 2000. február 28.

- Erre gyere! - hívta Dalton az ifjabb Karehimet, éppen a folyosót mutogatta meg a gyereknek. Minden kezdeti ellenszenve ellenére be kellett ismerje, hogy egészen megkedvelte a gyereket. Okos kölyök volt, eleven, szerette a macskákat és úgy tűnt, hogy őszintén érdekli mindaz, amit Dalton magyarázott neki. Dalton pont ezt a fogékony kíváncsiságot hiányolta a hallgatóiban mikor tanított.
- Mikor lehet majd beljebb menni? - kérdezte a még szalaggal elzárt útra mu-tatva a kisfiú
- Hát... - Dalton is arra pislantott - remélem, hogy egy héten belül. Tudod nem szabad elsietni az ilyesmit, meg kell várni, hogy megtudjuk mi minden van elő-ször itt kinn a falra írva. Lehet, hogy valami csapda van odabenn, itt kint pedig figyelmeztetnek rá.
- Csapda? - a fiú érdeklődve fordult a férfihoz - Halálos?
- Talán igen... - Dalton leguggolt, a táskájában kutakodott - Igazából nem hin-ném, hogy bármilyen csapda lenne bent, a halott valószínűleg pap lehetett. Főpap, de ő talán nem volt olyan fontos, hogy csapda lenne a sírjában. De hát nem szabad kockáztatni. Dalton elővette az ecseteket, a könyveit. Aztán neki akart látni, hogy megfejtse azt a pár sort amit tegnap nem volt képes. Mérge-sen látta, hogy valaki elmozdíthatta a tükröt.
- Légy szíves döntsd egy kicsit erre azt a tükröt szólt át a válla felett a fiúnak.
A kis Karehim Nekiveselkedett a nála nagyobb tükörnek, de az nem nagyon mozdult, megtaszította kicsit, mire az egész oldalraborult és egy darab vakolatot is magával rántott.
Dalton megfordult és pillantása, mely először a gyereket kereste megakadt félúton valamin. Megnémultan nézte a faldarabot. A kisfiú megszeppenten nézte, hogy mit művelt, de meglepetésére Dalton nem szidni kezdte, hanem, megsimogatta és kézenfogva kivezette Karehimhez, aki épp az ásatási naplóval volt elfoglalva.
- Mr. Karehim, a maga fia régésznek kell, hogy menjen, ha jól sejtem megtalált egy rejtett folyosót, amit lehet, hogy nem is kerestünk volna. Büszke lehet rá.
- De hát mi történt?
- Jöjjön, megmutatom. - hívta Dalton, aztán a munkásokkal beszélgető Dan felé rikoltott - Hé! Dan! Gyere és hozz két munkást, csákányokkal!

**
A vékony álfal gyorsan beomlott, felvillantak a zseblámák fényei és öt fénysu-gár kémlelt kutatón körbe, ide-oda rebbentek, aztán Dalton a fejét meghajtva belé-pett.
- Pókhálók...- morogta vissza - utálom a pókhálókat.
Dan elvigyorodott, Karehimra nézett.
- Kíván előre menni?
Karehim belegyezően bólintott, de Dalton hangja megállította.
- A fiú! Ne hozza még be. Nem tudni mi van itt benn.
- Igen, menj ki szépen, jó? Megígérem, hogy megnézheted majd... - tette hozzá látva a gyerek arcát
- Persze, hogy megnézheted majd. - dugta ki Dalton a fejét a lyukon - De hát emlékszel, hogy éppen miről beszélgettünk mikor találtad ezt a járatot.
- Jó. - mondta a fiú és lassan, vissza-vissza nézve kisétált.
- Épp időben. - mondta Dalton - Itt hever két csontváz, gondoltam jobb, ha nem látja, elég durván néznek ki. Óvatosan jöjjenek be, nehogy rálépjenek valami-re.
Lassan haladtak befelé a járatba, a két hullán kívül eddig semmi különös em volt, a falakon semmi festés, se írás, se kép. Végül egy ajtóhoz értek, a reteszen egy bronzpecsét, rajta, Dalton ecsetjének munkája nyomán hamar láthatóvá vált egy pár képből álló szó. Karehim olvasta ki.
- Örökké? - nézett Daltonra
- Igen, szerintem is az, bár az utolsó jel kicsit eltér a szokottól, talán valami más? Majd megnézzük este. - Danhez fordult - Megpróbálnád a lehető leg-kevesebb sérüléssel leszedni innen?
- Megpróbálom...
Az ajtó nehezen nyílt, óvatosan léptek be, a lámpák pásztázó fényei szobrokat és egy szarkofágot világítottak meg.
- Húha! - nézett körül Karehim - Ez csodálatos!
- Az. - nézett keserűen Dalton Danre - Holnap ide is fényt kell hozni. Ma ne nyúljunk semmihez. Fejezzük be a külső folyosót amilyen gyorsan, csak lehet.

***
- Izgatottnak tűnnek. - adta át az őrszem a társának a távcsövet - Nézd!
- Igen. - igazította az a szeméhez a fókuszt - Ezt talán jelenti kéne, nem? - Új-ra lenézett. - Te ezek erre mutogatnak!
- Mi? Mutasd!

****
- Mi csillog ott? - kérdezte Karehim a sziklára mutatva Dan-t. Dalton éppen a fi-únak mesélt.
- Hol? - kérdezte Dan
- Nézze. - mutatta újra az egyiptomi
- Tényleg. Mintha valami üveg lenne...
- Nézzük meg. - indítványozta Dalton - Mr. Karehim, menjen vissza a táborba, intézkedjen a vacsora felől, mi addig a két munkással körbenézünk.

- Hát itt jó sok keréknyom van. - Dan körbenézett - Csokipapir, látja?
- Igen. Innen pont jól rálátni a feltárásra, mi?
- Ki figyelhet? Talán az egyiptomiak? Vagy valami rablóbanda? - tűnődött Dan
- Nem tudom, de jól utána kell járni. Azt hiszem nem mi egyedül akarjuk ezt a sírt...
- Remek... Holnaptól ezt a helyet... ezt is figyeltetem. És még kéne legalább öt ember.
- Jó, holnap hozz még a városból. Nem kockáztatunk.

Hetedik fejezet.

Királyok völgye, 2000. március 3.

- Tehát, - folytatta Dalton - az eddigiek alapján már bizonyosan kijelenthetjük, hogy a megtalált sírkamra a főpaphoz közelálló, valószínűsíthetően a szeretőjének a nyughelye. Mint tudjuk - folytatta a diktafonba a férfi - nem egyszeri est, hogy a főrangú halottal eltemették a háza népét is. Valószínűleg itt is ennek a hagyománynak a továbbélésével találkozhatunk.
Kikapcsolta a diktafont és belenézett a jegyzeteibe. Leült és folytatta.
- A feltárásnál segédkező Mr. Karehim feltételezi, hogy a bejáratnál talált két csontváz a falazást követően öngyilkosságot követett el. Tetemeik alaposabb vizsgálatára nem tudtunk sajnos sort keríteni, mert amint hozzájuk értünk porrá omlottak. A feltárást még a mai nap le szeretném zárni ezen a vonalon. A talált tárgyakról a katalógust Mr. Karehim készíti el. A feltárást a fűpap sírjával folytatom még ezen a héten. Dr. Bruce Dalton 2000. március 3.

*
- Nem, nem Uram. Teljesen váratlan felfedezés, igen. Uram, ha tudtam volna, előre eltávolítom az arabot, igen. - Dalton mérgesen rugdalta a port telefonálás közben - Nézze Uram, a kincs ezen részét itt kell hagyni... Nincs mit tenni, viszont a héten szeretnék bejutni a sírkamrába. Ami ott lesz, abból remek kiállítást szervezhetnénk. Hogyan? Hát ez remek, fele arányban? - Dalton hangja gúnyosan csendült, hallgatta a másikat - Semmi bajom nincs, csak utálom a következetlenéget. Viszhall...
- Na mi a helyzet? - kérdezte a mellette üldögélő Dan
- Semmi jó. Hülye vén begyöpösödött idióták. A Kairói Múzeum és a British megállapodtak, hogy a kiállításokat közösen szervezik, körutat tesznek vele a kontinensen.
- Nem kell megfújni a dolgokat? - kérdezte Dan
- Nem.
- Na ez remek. Végre nyugodtan dolgozhatunk...
- Ne siessd el! - intette Dalton - Korántsincs vége, azt a vén idiótát, Cartwrightot küldik a nyakamra, állítólag segítségnek, de valaki kavar...
Dan felpattant. Mérgesen rúgott ő is a porba...
- A fenébe! Mi ez az ellenőrzés?
- Szerintem át akarják venni tőlem az ásatást. Biztos vagyok benne...
- Na jó. Mit lehet tenni?
- Nézd, ha el akarják, akkor elvehetik tőlem. Ez ellen nem tudok tenni, de a saját részünket még van idő megszerezni...
- Mit csináljunk?
- Meg kell támadni az ásatást és kifosztani... Mit szólsz?
- Megörültél!
- Miért? - nézett rá Bruce, a telefontokjával játszadozva - Miért? Ki buktathat le? Ilyenek mindig történtek... A biztonságért felelőségre vonhatnak, de másért nem. A múlt héten meg éppen emeltük a munkások és harcosok számát... Hol köthetnek belénk?
- Hát... Jó. - Dan visszaült - És mit kéne elvinni? Mennyi időnk van?
- Nincs sok időnk, ez a baj. Hetedikén érkezik ez a féreg. Addig meg kell szervezni a támadást, ami 8.-án kell, hogy legyen.
- Na de mit vigyünk?
- Hmm, mit szólsz a rejtett kamrához?
- Az aranyvázák? - Dan elképedt
- Meg a pap szeretőjének a múmiája! Képzeld micsoda értékek! Felbecsülhetetlen!
- Hol szerzünk erre embereket?
- Emlékszel még Annre? - kérdezte Dalton
- Persze.
- Na, hát a Vörös tengernél van, egy nap alatt ideérhet, holnap délutánra itt lehet, ő tudna segíteni.
- Háromfelé osztoznánk?
Dalton elnézett Dan válla mellett.
- Tudsz jobbat?
- Na jó. Szervezd meg... Meggyőztél.

**
- Szia Bruce! - Ann meglepve vette fel a telefont - Nahát, megint hívsz? Történt valami?
- Találkoznunk kell Ann. Minél előbb, segítségre van szükségem.
- Miről lenne szó? - kérdezte a lány gyanakvóan
- Hát ez így nehéz. Megpróbálom összefoglalni. A vezetés Cartwrightot küldi a nyakamra.
- Óóóó... - Ann kezdte kapiskálni a dolgot
- Félek, hogy le akarnak váltani. Találtam egy igen nagy értékű leletet, egy rejtett sírt...
- ...és félsz, hogy le akarják nyúlni, igaz?
- Igen.
- És Te szeretnéd lenyúlni.
- A vesémbe látsz.
- Mi a terved?
- Meg kell tervezni egy rablótámadást. Te szerveznéd, harmadoljuk a zsákmányt Dannel.
- Jól hangzik...
- Nagy pénz van benne! Figyelj Kedves, ha tudsz, ha akarsz segíteni holnapra itt kéne lenned.
- Bruce, én itt vagyok. - tett fel Ann mindent egy lapra
- Mi? - Bruce értetlenül állt
- Mondom, itt vagyok. Pár mérföldre tőled egy táborban. Gyere ide, úgy jutsz el, hogy...
- Az a tábor, ami a turistaút mentén van?
- Igen... - lepődött meg Ann
- Gyertek ide Dannel.
- Megyünk...

***
- Ez remek! - Dan az asztalra csapott - Végig az volt a dolgod csak, hogy megfigyelj és a végén lopd el a cuccunkat?
- Igen. - mondta Ann nyugodtan, felhajtotta a borát
- És mi lesz akkor, ha most Te nem szállítod le ezt az anyagot? - kérdezte Dalton
- Hát kirúgnak. Gondolom. - Ann felállt - De, ez még mindig megéri nekem. Ezért az akcióért én 4500 $ prémiumot kapok. Nem sok. Ennél biztos több amit ellophatok, nem?
- Hát jóval több... - mondta Dan - Na jó. Nézd, régóta ismerjük egymást, mindhárman nagyot kaszálhatunk, tehát a részeden felül a saját nevemben megígérem, hogy megpróbállak berakni a Britishez, vagy valamelyik másik múzeumhoz, rendben?
- Igen, majd én is segítek. - mondta Dalton
- Remek. Nézzétek, az emberek adottak, az Institute ki is fizette őket, a dolgukat tudják. Nyolcadikán megcsinálhatjuk a műbalhét. A szajrét én elviszem valahová, és ott várlak Titeket. Csináljátok végig az ásatást, legalább addig amíg ki nem rúgnak, hogy ne legyen feltűnő.
- Hová viszed? És miért bízzunk Benned ennyire? - gyanakodott Dan
- Mert nem tehetsz mást. Még nem tudom, hogy hová viszem.
- Leelőlegeztem egy házat a riviérán. Ha ki tudom fizetni, helyből beköltözhetek. Oda vidd, fizesd ki, rakd le a holmit. Ez itt még minimum másfél hónap. Nem olyan nagy a sír, mint gondoltam.
- Ez jó lesz így... - mondta Dan
- Nekem oké, legalább elnyaralgatok, előszezonban gyönyörű a tenger... - nevetett Ann.
- Na akkor most pedig a megállapodásunkat három példányban leírjuk, és elintézzük a papirokat és azt a pár telefont amit a házvásárláshoz meg kell szerezni, el kell intézni. - mondta Dalton

Nyolcadik fejezet.

Nemzetközi légtér - Királyok völgye, 2000. március 7.

Dr. Cartwright elmélyülten tanulmányozta a stewardess bájait, pezsgőt töltött éppen, Cartwright elégedett volt. Egész jó a koszt, ez bizony sokat elárul egy repülőtársaságról, persze, papírzacskó, műanyagtálca, de hát a külcsín egy dolog, a svéd gomba saláta remek volt, a szendvics se volt túl rágós. Na persze zavartalanabb lett volna az étkezése, ha a szomszédja nem hányja le a cipőjét, de Cartwright a tengeribetegekkel szemben is mindig nagyon empatikus volt.
Egy kedves mosollyal átnyújtotta a tálcáját a légikisasszonynak, a mozdulattal egyben betekintést nyert újra a fenséges dekoltázsba, majd kellemes törődöttséggel - melyet jó étkezés után érez az ember - hátradőlt és belekortyolt a pezsgőjébe. Tekintete követte egy ideig a stewardesst, majd mikor az a legnagyobb bánatára eltűnt egy ajtó mögött felemelte könyvét (Schlimann élete), hátrábbrakta a könyvjelzőt és megkereste hol tartott, olvasni kezdett.

*
- Aha, jól van. - Ann megfordult és az autó felé indult. - Jó, kb. fél óra és ott leszek.
A homokfutó átszáguldott az elhagyott utakon, kikerülte Daltonék éjszakai táborát majd, megállt az ásatásnál, Dan lépett a kocsihoz.
- Szia. Dalton már benn vár...
- Szia. Menjünk. Mikorra ér ide a váltás?
- Majd egy jó óra múlva, van időnk, hogy körülnézz.
Bementek a már jól kitaposott úton az alagútba, égtek a lámpák, Dalton tükrei bántóan fényesek voltak.
- Gyönyörű. - állt meg a falnál, a rajzoknál Ann. - Tudod, ez az egyike az utolsó ásatásoknak itt Egyiptomban. De már nincs igazán mit feltárni itt. Nincs újdonság... ez az ország kifújt.
- Remélem nincs igazad. - lépett elő a mellékfolyosóból Dalton - Na, gyere, itt van a kamra. Igazából nem lesz nehéz dolgod. - engedte előre Annt - a vázák, a múmia, minden gyönyörű, rengeteg pénzt lehet keresni belőle...
Ann belépett a terembe, a hosszú folyosóról és körbenézett.

**
Juszuf Karehim elgondolkozva szállt ki a terepjáróból. Elvállalta, hogy kimegy ez elé a Dr. Cartwright elé, de pár dolgot még kéne vennie és ez ügyben még értekezni akart Dr. Daltonnal.
Nem ismerte azt a másik kocsit. Itt volt Dan terepjárója, Daltoné (azzal ő jött), illetve ez a homokfutó... Csak nem valami baj történt? Hátrament és az ülés alatti ládából elővett egy puskát. Visszaemlékezett, ahogy a fegyver a tenyerébe simult, hogy pár hete azt gondolta, majd olyan lesz, mint valami Brad Pitt film ez az ásatás. Talán most fog előlépni statisztából kulcsszereplővé? Kicsit megizzadt, ahogy óvatosan belépdelt az alagútba.
A kamra felől beszélgetés hangjait hallotta, éppen előre akart kiáltani valami köszönést, hogy nehogy megijedjenek, mikor megütötte pár szó a fülét. Elhűlve állt meg, hallgatózott...

**
- Elnézést. - lépett elő Karehim az ajtó mögül, kezében a puska - Lenne néhány kérdésem...
- Ki ez? - kérdezte Ann Daltont
- Ööö... - Dalton szertartásosan kettejük mellé lépett és bemutatta őket - Dr. Karehim, a segédem az ásatásnál, és Dr. Anderson a...
- ...a menyasszonya vagyok Bruce-nak. - fejezte be Ann, tudomást sem véve Dalton és Dan arckifejezéséről - Örvendek. - nyújtotta a kezét
- Nana! - lépett hátrább Karehim - Maguk arról beszéltek itt, hogy el akarják lopni ezeket a kincseket! Én meg azért vagyok itt, hogy a múzeumom érdekeit képviseljem. Nem engedhetem ezt... - közölte és megemelte a puskát
Dalton elgondolkodva pillantott rá.
- A dolog tényleg így áll, Mr. Karehim, de... - és jelentőségteljesen közelebblépett és a puskát szeliden letolta - ...szerintem lehetne máshogy is.
- Hogyan? - kérdezte gyanakodva Karehim
- A kincs, melyet - és Dalton sokatmondóan elmosolyodott - fogalmazzunk inkább úgy, hogy szeretnénk biztonságba helyezni, meglehetősen nagy értéket képvisel. Arra gondoltam, hogy a fia érdekében esetleg segíthetne nekünk...
- Tessék? - hápogott Karehim leengedve a puskát
- Bruce arra célzott Mr. Karehim, hogy lehetősége lehetne a fiát külföldi egyetemekre járatni, és meglehetős anyagi jólétet biztosítani neki. - magyarázta Ann
- Ellenkező esetben kénytelenek lennénk - lépett közelebb Dalton és hirtelen mozdulattal lefogta a puskát - átmenetileg magunkhoz venni az ifjabb Karehimot és így kényszerítenénk a beleegyezésre. Nekünk mindegy. - közölte Dalton és nem engedte, hogy a puska bármi irányba elmozdulhasson, bár Karehim próbálkozott. Dan is közelebb lépett...
- Maga szimpatikus nekem. - közölte Ann - Szerintem, máris tudja, hogy melyik a jó döntés...
Pár pillanatnyi hallgatás következett, míg Karehim körbepillantott és felmérte az esélyeit. Ráérzett, hogy a Brad Pitt filmekben ez valahogy másképp megy, és hiába képzeli úgy, nincs olyan matériából gyúrva, hogy két férfival hadakozzon, a nőről most nem is beszélve. Igyaztán leeresztette a puskát, Dan elkérte és megvizsgálta, felnevetett.
- Nincs megtöltve!
- Hagyjuk ezt! - Karehim leült egy ládára - Pontosan hogyan képzelték a dolgot?
- Na ugye... - mondta Ann és nekilátott elmagyarázni.

Kilencedik fejezet.

Királyok Völgye, 2000. március 8.

Dalton türelmesen vezetgette körbe Dr. Cartwrightot a feltárás területén. Karehim és Dan éppen a főpap kamrájában talált tárgyak jegyzékbevételével foglalkoztak. Két munkás a világítás kábeleit szerelte.
- Ez lenne a sír, jelen pillanatban úgy néz ki, hogy nincs több helység. Egyéb-ként a szokásos, maga a kamra és a belőle nyíló mellékcellák, ahol a canopus edények, illetve a használati tárgyak találhatóak.
- Igen... - Cartwright megtörölte a homlokát -... remek munkát végzett Dalton.
- Hmm... - morogta az vissza a dicséretre
- A múmiát mikor nyitja ki?
- Hát, még nem. Előbb ugye mindent rögzíteni kell, hogy mi hol volt...
- Persze - persze... - Cartwright körbesétált, itt-ott óvatosan végigsimított a tár-gyakon, letörölte a port, majd letapsolta a tenyeréről. - Tudják - fordult az őt figyelő csoporthoz - mikor kölyök voltam mindig régész akartam lenni. Emlék-szem, hogy azt képzeltem ez a munka rengeteg kalanddal jár, és amit talál az ember az az övé lesz. Igazából asszem, azt szerettem volna, hogy legyen egy múmia a szobámban. - nevetett, megkocogtatta a szarkofágot
- De, ha jól tudom, van egy múmiája, nem? - kérdezte Dalton
- Igen. Pár éve megvettem egyet. Persze nem fáraó, gyerekként azt szerettem volna, de múmia. Fura, hogy a gyerekeim nem szeretik.
Dalton nevetett.
- Nem gondolt még arra, hogy elvigye őket egy ásatásra? - kérdezte
- Dehogynem, de ellentétben az ön fiával, Mr. Karehim, az enyémeket nem ér-dekli. Csak a kosárlabda...
Pár pillanatig senki nem szólt semmit, majd Dan nekilátott és folytatta a félbeszakított munkáját.
- Ha mindent megnézett, Mr. Cartwright, akkor megmutatnám a naplót. - mond-ta Dalton, majd Karehimhoz fordult - Lassan jövök én is, ha végeztünk a lel-tárral, jöhetnek a fotók, és az alaprajz.
- Rendben, de szerintem ma nem végzünk a leltárral, elég sok dolog van vele.
- A fia azt mondta, hogy nemsokára bejön körülnézni. - mondta Dalton - majd bekíséri valamelyik ember
Karehim köszönetet biccentett.
- Mehetünk, Mr. Cartwright? - kérdezte Dalton
- Hmm? Igen, persze. - rezzent fel - Viszlát!

*
- A főpap a Szent Krokodilok őre volt. - Dalton átnyújtotta a naplót Cartwrightnak - Igazából asszem, semmi érdekes nem történt vele, persze még nem vagyunk a végén, de az eddigiek ezt látszanak alátámasztani.
- Olvastam az előzetes jelentését - pörgette végig a lapokat Cartwright - na-gyobb sírra számított, ugye?
- Igen, éppen ezért végeztünk olyan hatalmas földmunkákat is, mindegy, így is elég szép kiállítás lesz belőle.
- Persze, persze... - morogta Cartwright
- Az elkövetkezendő napokban be kell fejezni a hieroglifák megfejtését, át kell vizsgálni a termet, hogy nincsenek e még rejtett szobák. Aztán ki kell vinni a tárgyakat, gondoskodni a szállításról, lezárni az ásatást...
- Igen, tudja már, hogy a szállítási feltételek, hogyan változtak meg?
- Nem. - rázta meg a fejét Dalton
- Nos, a légiszállítás lefújva, mindent vonatra rakunk, el a kikötőbe és behajóz-zák.
- Nincs elég pénz?
Cartwright bólintott.
- A kairóiaknak rengeteget kellett fizetni.
Dalton megcsóválta a fejét.

**
Ann megállította a homokfutót, kiszállt. Egy zseblámpa segítségével benavigálta a két teherautót a bejárat elé. A leütött őröket bevonszolták a kutatósátorba.
- Pakoljátok le a ládákat és hozzátok be. - szólt be a ponyva alá, előrement, a teher-autóról leugráltak az emberei, fehérek és arabok vegyesen. Bevitték a ládákat és Ann vezetésével megkezdődött a pakolás. Hajnalodott mire végeztek. Ann beült a homokfutóba és előreindult, a két megpakolt teherautó követte.

Tizedik fejezet.

Nílus - Királyok Völgye, 2000. március 9.

- Már a hajón vagyok. - Ann kinézett a Nílusra, beleszagolt a levegőbe és elfintorodott - Igen, minden rendben ment, a múmia is szépen be van csomagolva. Úgy számolja a kapitány, hogy kb. másfél hét, míg átpöfögünk. Jól van, majd hívlak. Nagy a botrány? Ajaj... - Ann arra pislantott amerre feltételezése szerint az ásatás van, a déli nap a szemébe tűzött, hunyorgott. Jó, Kedvesem, majd még kereslek... Kitartás.
Letette a telefont, a zsebébe rakta és kiült a korlátra. Minden a legnagyobb rendben megy. Az arabokat kifizette, és szélnek eresztette, a többi kísérőjétől csak Európában válik meg. Remek...

*
- Ez elképesztő. - Cartwright elkeseredetten meredt Karehimre, aki eddig a rendőrséggel beszélt. Dalton Londonnal telefonált, Dan pedig a munkásokkal takarította a folyosót és kísérte a nyomozókat.
- Az. - Karehim nem volt túl beszédes kedvében.
- Megyek, megnézem, mit segíthetek Dr. Dalton-nak.
Megvárta, míg az lerakja a telefont. Aztán kérdően rápillantott.
- Nem örülnek. - válaszolt a ki nem mondott kérdésre Dalton
- És mit csináljunk?
- Hát be kell fejezni az ásatást. Aztán csomagolni. Dan-nek majd szólok, hogy kicsit sürgesse meg a rendőröket, minél előbb folytatni tudjuk a feltárást. Az eltűnt dolgok pedig meg fognak kerülni.
- Hogy vannak a leütött őrök?
- Búb nőtt a fejükre. - Dalton kipillantott a sátorból, nézte a céltalanul bóklászó embereket - Egyébként semmi bajuk. Beszéltem velük, emelt szintű pénzt ígértem nekik, a tegnapi napra... Úgytűnik, hogy maradnak. Meg a többi is.
Cartwright szótlanul pillantott ki.
- Elkezdhetnénk a munkát, mit gondol Bruce? Ne fizessük őket a naplopásért.
Dalton bólintott.
- Megyek, összeszedem őket.
- Én addig megkeresem Mr. Karehimot és a rendőröket.

**
Lassan elült a hajcihő, késődélutánra minden a megszokott rendben folyt tovább. Dalton és Cartwright óvatosan bogarászták a falakat, Karehim a fényképezőgéppel vacakolt, mert beragadt a film, mikor vissza akarta tekerni. A munkások közben a nagyobb szobrokat és múmiát kezdték el kihordani. Óvatosan, minden lépésre ügyelve, Dan utasításai szerint mozogtak.
- Mikor ér ki a műemlékfelügyelet? - szólt hátra Cartwright Karehimnek
- Hétfőre. Azt mondták, hogy majd átveszik a területet.
- Hát ideje lesz. - morogta az
- Elment szinte az egésztől a kedvem... - vetette oda Karehim, letette reménytelenül a fényképezőgépet
- Fel a fejjel, - vigyorgott rá Cartwright - ez a pár dolog ami eltűnt meg fog kerülni. Mindannyian mindent megtettünk.
- Hát... - tamáskodott az arab - ...biztosan.
Dalton elvigyorodott a fal felé és folytatta a rajzolást.

Tizenegyedik fejezet.

Dalton nyaralója a Riviérán, 2000. június 5.

Dalton kikötötte a kis vitorlást, és gondosan feltekerte a vitorlát. Mégegyszer ellenőrizte a csomókat, majd kilépett a mólóra. A nap vakítóan sütött, Dalton elindult a kis omladozó ösvényen a ház felé. A teraszon, a fehér asztaloknál négyen üldögél-tek. A macska az ablakpárkányon heverészett, összegömbölyödve szuszogott. Dalton vegyes érzelmekkel köszöntötte a társaságot.
- Mondjuk, hogy örülök a jöveteleteknek...
- Hello. - villantott egy bájvigyort rá Ann
Dan és Karehim felálltak, hogy kezetfogjanak, az ifjabb Karehim - az egyetlen, aki-nek Dalton valóban örült - megpuszilta. A macska bosszúsan lesett ki az ablakpár-kányról és igyekezett visszaaludni. Dalton leült volna, de hirtelen eszébe jutott, hogy mégis ő a házigazda.
- Kértek valamit inni?
Felvette a "rendeléseket" és nemsokára visszatért az italokkal.
- Úgy látom, hogy egész jól berendezkedtél. - jegyezte meg Ann. Mi lenne, ha lejönnék a jövő héten egy kicsit? - pimaszul vigyorgott
- Mhhf... - morogta Dalton
- Nem unod a semmittevést? - kérdezte Dan
- Nem. Remekül megvagyok. Egy könyvet készülök írni. Vitorlázom, esténként néha bejárok a faluba, vagy elmegyek pár napra, a környékre, valamelyik vá-rosba.
- Jól hangzik. - Karehim töltött még - Miről írsz?
- Önéletrajzi ihletésű könyvet szeretnék. Meg is állapodtam egy kiadóval már, ha minden jól megy húsvét körül jön ki.
- Nem hiányzik a Múzeum?
- Dehogy hiányzik! - hazudta Dalton - Jól megvagytok Ti ott. Jut eszembe, hogy boldogultok Cartwrighttal?
Karehim arca elborult.
- Iszonyú ember... És igazgatónak még rosszabb, mint régésznek.
- Na! Az lehetetlen. - vélekedett Dalton
- Igaz, Bruce. - bólintott Ann is - Teljesen tökéletlen alak. De legalább kedvel asszem, mert Juszuffal ketten mehetünk az ősszel a szibériai feltárásra.
Dalton eltöprengett. Cartwright láthatólag teljesen az ő volt hatáskörét adta át Annek és Karehimnak. Bárhogy nézte is bosszantotta és bántotta.

*
A bajok a hazatérés után kezdődtek. Alig egy hétre rá, hogy Londonba megér-keztek meghalt a British Museum jelenlegi igazgatója. Időközben Dalton beajánlotta Annt és Karehimot. Egy hét alatt választottak új igazgatót, és bár öten is pályáztak (köztük maga Dalton is) Cartwright nyert. Mind a négy pályázót kirúgta. De alig egy hétre rá, Juszuf és Ann már Dalton munkáját töltötték be.
Dan is el lett bocsátva, de őt nem zavarta különösebben.
Baj volt az osztozkodás körül is. Most éppen azért gyűltek össze, hogy az anyagi ügyeket megtárgyalják.

**
- Na jó. - Dalton ledobta a papírokat az asztalra. - Minden itt van. Az összes számla, minden.
- Nézzük. - Ann elkezdte felolvasni a tételeket, Dan Dalton laptopján számolta össze, amit a nő bediktált
- Igen, egy pillanat. - a számítógép csendesen surrogott, majd megjelent a végeredmény, csinosan tételesen és kategóriánként személyekre lebontva, majd összegezve. - Hmm, úgy néz ki, hogy 4765 fonttal tartozol személyen-ként. Mondjuk 4800, hogy könnyebb legyen számolni.
Dalton megadóan sóhajtott. Tetemes érvágás volt. Felállt és kihozta a kártyáját, csatlakoztatta a kártyaolvasót, és átutalta az összegeket. Mindenkinek pontosan 4765 fontot. Nem kerekítünk. - gondolta bosszúsan
A többiek ellenőrizték az átutalásokat.
- Szerintem Bruce elhív minket vitorlázni. - nézett le a tengerre Ann - Vitorláztál már? - nézett a kisfiúra
- Még nem. - rázta az meg a fejét.
A macska elégedetlenül emelte fel a fejét, melege volt, rásütött a nap. Hunyorogva körbepislogott és az egyik olajfa árnyéka megtetszett neki. Még a szemébe villant, ahogy a társaság felszedelőzködik, hogy a vitorláshoz menjen, amint bájos egysze-rűséggel kivetette magát az ablakon.

Vége

bg2